A korábbi időkben fiatalok ezrei haltak meg azért, mert Istent tették az első helyre. A fiatalok még mindig Istent teszik az első helyre, azonban ma a dráma a kórházakban és a bírósági tárgyalótermekben játszódik le a vérátömlesztés kérdése miatt.
’Megemlékezett Teremtőjéről ifjúsága idején’
ADRIAN mindig a szokásosnál több szülői figyelmet vont magára — mondta az édesapja. — Négyéves korában a fának vezette a család autóját, ezáltal mindenki elkésett a gyülekezeti összejövetelről. Ötévesen több tucat békát gyűjtött és behozta őket a házba. Napokba telt, mire megszabadultunk tőlük. Úgy éreztük magunkat, mint az egyiptomiak egyik családja a Bibliában említett békacsapás idején.
Amikor tizenegy éves volt, a főút mentén talált három mosómedvekölyköt és az iskolatáskájában bevitte az iskolába. Amikor a tanár bejött, az osztályban nagy felfordulás volt — a gyerekek Adrian iskolatáskája köré tömörültek és izgatottan fecsegtek. A tanár belenézett a táskába, meglátta a mosómedvéket, majd kocsival elvitte őt a kisállataival együtt egy olyan létesítményhez, amely bevette az árva állatokat. Adrian sírt arra gondolván, hogy elveszíti a kölyköket, de miután körbevitték a létesítményben és látta, hogy megfelelően törődnek a rókakölykökkel és más árvákkal, otthagyta a mosómedvéit.”
Az édesapja így folytatta: „Adrian nem volt rossz fiú. Csak meglehetősen nyüzsgő. Élénk fantáziája volt, amitől érdekes volt az élet.”
Adrian édesanyja egy másik oldalára mutatott rá — arra, hogy családcentrikus, otthonülő és nagyon szeretetre méltó fiú volt. Így meséli: „Az iskolában a gyerekek úgy jellemezték, hogy olyan személy, aki soha senkit se bántana meg. Az osztályában az egyik kislány szellemileg visszamaradott, de nem fogyatékos volt. Adriannel együtt ő is iskolabusszal járt. A többi gyerek kicsúfolta őt, de a kislány édesanyja elmondta nekünk, hogy Adrian mindig tisztelettel és különleges kedvességgel bánt a lányával. Volt benne komolyság — nagyon figyelmes, mély érzésekkel teli fiú volt, aki nem gyakran fejezte ki ezeket. De amikor megtette, meglepetést okozott a megjegyzésekkel, melyek a dolgok velejébe vágtak.”
Fia értékelését így fejezte be: „Betegsége hamar éretté tette őt és mélyebb szellemiséget idézett elő benne.”
Hajthatatlan volt — nem fogadott el vért!
A betegsége? Igen. 1993 márciusában kezdődött, amikor Adrian tizennégy éves volt. Egy gyorsan növekvő daganatot találtak a gyomrában. Az orvosok biopsziát akartak végezni, de féltek a rendkívül erős vérzéstől és azt mondták, hogy szüksége lehet vérátömlesztésre. Adrian tiltakozott. Hajthatatlan volt. Könnyes szemmel ezt mondta: „Egyszerűen nem tudnám elviselni, ha kapnék vért.” Ő és a családja Jehova Tanúi, akik a 3Mózes 17:10 –12-ben és a Cselekedetek 15:28, 29-ben feljegyzett bibliai indokok alapján visszautasítják a vérátömlesztést.
Miközben Adrian a St. John’s-i, új-fundlandi Dr. Charles A. Janeway Gyermekegészségügyi Központban biopsziára várt — hogy azt vér nélkül végezzék el —, dr. Lawrence Jardine, onkológus megkérte őt, hogy nyilatkozzon a vérkérdésről.
„Nézze — mondta Adrian —, nem lényeges, hogy a szüleim Jehova Tanúi-e vagy sem. Akkor sem fogadok el vért.”
Dr. Jardine megkérdezte: „Tisztában vagy azzal, hogy meg is halhatsz, ha nem fogadsz el vérátömlesztést?”
„Igen.”
„És kész vagy ezt megtenni?”
„Ha ennek kell megtörténni.”
Az édesanyja, aki szintén jelen volt, ezt kérdezte: „Miért így foglalsz állást?”
Adrian így válaszolt: „Anyu, nem jó csere engedetlenkedni Istennek és meghosszabbítani most néhány évvel az életemet, azután meg az Isten iránti engedetlenségem miatt kihagyni a feltámadást és az ő paradicsomi földjén az örök életet — ez nem éppen szerencsés! ” (Zsoltárok 37:10, 11; Példabeszédek 2:21, 22.)
Március 18-án végezték el a biopsziát. Ez kimutatta, hogy Adriannek nagy nyirokcsomó-daganata van. Az ezt követő csontvelő-biopszia megerősítette azt, amitől féltek, hogy leukémia fejlődött ki nála. Dr. Jardine ekkor elmagyarázta, hogy Adrian esetleges életben maradásának egyetlen módja, ha vérátömlesztéssel járó, nagyon intenzív kemoterápiás programban részesül. Adrian azonban még mindig visszautasította a vérátömlesztést. A kemoterápiát elkezdték vérátömlesztések nélkül.
Csakhogy most, az alkalmazott kezelés kritikus szakaszánál félő volt, hogy a Gyermekjóléti Minisztérium esetleg közbelép és megszerzi a felügyelethez szükséges bírósági végzést, illetve a vérátömlesztések adására vonatkozó hatalmat. A törvény engedélyezte, hogy bárki, aki 16 éves vagy annál idősebb, saját maga döntsön a kezelése felől. A 16 éven aluliak csak úgy rendelkezhettek ezzel a joggal, ha érett kiskorúak közé sorolták őket.
Új-fundland Legfelsőbb Bíróságán
Tehát július 18-án, vasárnap reggel a Gyermekjólét helyettes igazgatója valóban eljárást indított, hogy megszerezze a felügyeletet. Adrian képviseletére gyorsan egy kiváló, nagyra becsült ügyvédet fogadtak, a St. John’s-i (Új-fundland) David C. Day királyi tanácsost. Ugyanaznap délután fél négykor Robert Wells bíró elnökletével Új-fundland Legfelsőbb Bírósága összeült.
A délutáni ülésszak alatt dr. Jardine egyértelműen tisztázta a bíró előtt, hogy Adriant olyan érett kiskorúnak tekinti, aki mély meggyőződéséből fakadóan ellenzi a vér alkalmazását, és hogy ő, dr. Jardine megígérte Adriannek, hogy egyik kezelésben sem alkalmaz vérátömlesztést. Wells bíró megkérdezte az orvost, hogy amennyiben a bírósági végzés a vérátömlesztés mellett szól, beadná-e azt? Dr. Jardine így válaszolt: „Nem, én személy szerint nem tenném.” Megemlítette, hogy Adrian úgy érzi, ezzel az örök életével kapcsolatos bibliai reményét fenyegetik. Ennek a kiváló orvosnak az őszinte tanúbizonysága bámulatos, s ugyanakkor szívet melengető volt, és örömkönnyeket csalt Adrian szüleinek szemébe.
„Kérem, tartsanak tiszteletben engem és a kívánságaimat”
Amikor a bíróság július 19-én, hétfőn újra összeült, David Day benyújtotta annak az eskü alatt tett írásos nyilatkozatnak a példányait, melyet Adrian — aki túl beteg volt ahhoz, hogy megjelenjen a bíróságon — készített és írt alá, kifejezve saját kívánságait rákos betegségének vér, illetve vérkészítmények nélküli kezelésére vonatkozóan. Ebben Adrian ezt mondta:
„Sokat gondolkodik az ember, amikor beteg, és ha valaki rákos beteg, akkor tudja, hogy meghalhat és gondolkodik arról . . . Nem fogok beleegyezni a vér beadásába, és nem fogom engedni, hogy alkalmazzák; kizárt dolog. Tudom, hogy meg is halhatok, ha nem alkalmaznak vért. De ez a döntésem. Senki sem beszélt rá erre. Nagyon bízom dr. Jardine-ban. Hiszek abban, hogy szavatartó ember. Azt mondja, hogy intenzív kezelést ad úgy, hogy egyáltalán nem alkalmaz vért. Elmondta a kockázatokat. Megértem azokat. Tudok a legrosszabbról is . . . Úgy érzem, hogy ha bármennyi vért kapnék, az olyan lenne, mintha megerőszakolnának és molesztálnák a testemet. Nem kell a testem, ha ez megtörténik. Ezt nem élném túl. Nem akarok semmilyen kezelést, ha vért fognak alkalmazni, még a lehetőségét sem akarom. Szembe fogok szállni a vér alkalmazásával.” Adrian eskü alatt tett írásos nyilatkozata ezzel a kéréssel végződött: „Kérem, tartsanak tiszteletben engem és a kívánságaimat.”
A kihallgatás alatt Adriannek végig a kórtermében kellett feküdnie, és nagyon kedves volt Wells bírótól, hogy elment hozzá, hogy David Day jelenlétében meglátogassa. Erről a beszélgetésről adott beszámolójában Day úr említést tett Adriannek a témával kapcsolatban a bíróhoz intézett érdekfeszítő és lenyűgöző megjegyzéseiről, melyek lényegében ezek voltak: „Tudom, hogy nagyon beteg vagyok, és tudom, hogy meg is halhatok. Néhány orvos azt mondja, hogy a vér segíteni fog. Szerintem nem, az összes veszéllyel együtt, melyekről olvastam. Akár segít, akár nem, a hitem ellenzi a vért. Tartsák tiszteletben a hitemet és akkor engem is tisztelni fognak. Ha nem tartják tiszteletben a hitemet, úgy érzem, meggyaláznak. Ha tényleg tisztelik a hitemet, méltósággal tudok szembenézni a betegségemmel. A hit majdnem minden, amim van, és most ez a legfontosabb dolog, amire szükségem van, hogy segítsen küzdenem a betegség ellen.”
Day úrnak volt néhány saját hozzáfűznivalója Adrianről: „Olyan védenc volt, aki képes volt türelmesen, sztoikusan és bátran kezelni kritikus betegségét. Elszántság volt a szemében; kevesebb bizalom csengett a hangjában, mint amennyivel valójában rendelkezett; bátorság volt a viselkedésében. Mindenekelőtt szavai és testbeszéde megingathatatlan hitet közöltek velem. Jellemző vonása volt a hit. A megalkuvást nem ismerő betegsége megkívánta tőle, hogy hidakat építsen a fiatalkori álmok és a felnőttkori valóság közé. A hit segített neki ezt megtenni . . . Határozottan őszinte és — véleményem szerint — megbízható volt . . . Éberen figyeltem, hogy vajon a szülei [erőszakolták-e rá] az orvosi kezelése során használandó vérrel szembeni ellenállásukat . . . Meggyőződtem róla, [hogy] saját nézetével élt, amikor kifejtette a vér nélküli orvosi kezelésről szóló kívánságát.”
Egy másik alkalommal Day úr azt a megjegyzést tette Adrian hitnézeteire, hogy „azok drágábbak voltak neki, mint maga az élet”, majd hozzátette: „Ez a kitartó fiatalember, aki ilyen problémákkal néz szembe, azt az érzést kelti bennem, hogy az életem összes baja mind semmi. Adrian örökre bevésődik az emlékezetembe. Végtelenül bátor, éleslátással rendelkező és intelligens érett kiskorú.”
A döntés — Adrian érett kiskorú
Július 19-én, hétfőn befejeződött a kihallgatás, és Wells bíró benyújtotta a döntését, amelyet később az 1993. szeptember 30-i Human Rights Law Journal-ban adtak közre. A kivonat a következő:
„A következő okokból a Gyermekjólét igazgatójának kérelmeit elutasítom; a gyermeknek nincs szüksége védelemre; a vér vagy vérkészítmények alkalmazása abból a célból, hogy vérátömlesztésként vagy injekcióként alkalmazzák, nem bizonyult lényegesnek, és ezen eset különleges körülményeire való tekintettel ártalmasak lehetnek.
Hacsak a körülményekben beálló változás nem tesz szükségessé egy további végzést, kezelésében megtiltom a vér és vérkészítmények alkalmazását; valamint a fiút érett kiskorúnak jelentem ki, akinek tiszteletben kell tartani arra vonatkozó kívánságát, hogy vér és vérkészítmények nélküli kezelést kapjon . . .
Az nem kérdéses, hogy ez a »fiatalember« nagyon bátor. Véleményem szerint szerető és törődő család támogatását élvezi, és úgy vélem, hogy nagyon bátran néz szembe a szenvedésével. Vallási nézetének részét képezi az, hogy számára helytelen a vérkészítmények alkalmazása azáltal, hogy bevezessék a testébe bármilyen célból . . . Abban az előnyös helyzetben volt részem, hogy olvashattam azt az eskü alatt tett írásos nyilatkozatot, melyet A. tegnap készített; hallhattam az édesanyját, aki tanúvallomást tett, valamint beszélhettem magával A.-val.
Meg vagyok győződve afelől, hogy teljes szívével hiszi, hogy helytelen lenne vért elfogadnia, valamint arról, hogy ilyen körülmények között, amelyekről beszélünk, a vér elfogadásának kényszerítése testének, személyes szférájának és egész lényének megsértése lenne, oly mértékben, hogy az súlyosan befolyásolná az erejét és azt a képességét, hogy megbirkózzon borzasztó megpróbáltatásával, melyen keresztül kell mennie, bármi legyen is a kimenetel.
Egyetértek azzal, hogy az orvos ésszerű dolgot állított, amikor azt mondta, hogy a betegnek együttműködő és pozitív kedélyállapotban kell lennie a kemoterápiát és más, rák elleni kezeléseket illetően annak érdekében, hogy a sikerre legyen valami remény, valódi remény, és hogy az a beteg, akire rákényszerítenek valamit legmélyebben őrzött hitnézeteivel szemben, olyan beteg lenne, akinek drasztikusan csökkenne a kezelésre vonatkozó alkalmassága . . .
Úgy gondolom, hogy ami A.-val történt, olyannyira éretté tette őt, ami elképzelhetetlen lenne egy 15 éves fiatalról, aki nem néz szembe és nem él azzal, amivel ő él, és amivel neki kell szembenéznie és szembe is néz. Véleményem szerint az ő tapasztalata a legrosszabb, amire gondolni tudok, és gyanítom, hogy az egyik dolog, ami élteti őt és a családját, az a hitük. Úgy vélem, hogy ami A.-val történt, az olyan éretté tette őt, ami felülmúl minden normális várakozást vagy 15 éves korban látható érettséget. Szerintem ez a fiú, akivel ma reggel beszéltem, tragikus tapasztalata következtében nagyon különbözik egy szokásos 15 évestől.
Véleményem szerint elég érett ahhoz, hogy kifejezze meggyőző véleményét, és ő ki is fejezte azt nekem . . . Arról is meg vagyok győződve, hogy helyénvaló . . . figyelembe vennem a kívánságait, és így is teszek. Az a kívánsága, hogy ne adjanak be vérkészítményeket, és én arról is meg vagyok győződve, hogy ha ezt a kérést ennek a Bíróságnak a döntése értelmében az igazgató valamilyen módon elutasítaná, ez [a beteg] legjobb érdekeit nyilvánvalóan, illetve a szó igazi értelmében sértené . . . Továbbá, ha valóban meg kell adnia magát ennek a betegségnek — és ez nagyon valószínű —, akkor olyan elmeállapotban tenné, amely — figyelembe véve vallásos nézeteit — nagyon szomorú, nagyon szerencsétlen és egyáltalán nemkívánatos dolog lenne. Mindezeket a dolgokat figyelembe veszem . . .
Mindezen körülmények között úgy érzem, helyénvaló megtagadnom A. kezelésében a vérkészítmények alkalmazására vonatkozó kérelmet.”
Adrian üzenete Wells bírónak
Rendkívül megfontolt üzenet volt, amit ez a fiatal fiú — aki tudta, hogy meghal — Robert Wells bírónak küldött, melyet David Day úr tolmácsolt és a következőképpen szól: „Azt hiszem, hanyag lennék, ha a védencem nevében — akivel nagyon röviden beszéltem, miután ön elhagyta ma a kórházat — nem köszönném meg szíve mélyéről, mely nagyon nagy szív, hogy gyorsan intézte az ügyet, érzékenységgel és páratlan becsületességgel. Végtelenül hálás önnek, bíró úr, és szeretném, ha ezt jegyzőkönyvbe vennék. Köszönöm.”
Adrian édesanyja elmondja a történet záróeseményeit.
„A tárgyalás után Adrian megkérdezte dr. Jardine-t: »Mennyi időm van még hátra?« Az orvos így válaszolt: »Egy vagy két hét.« Láttam, hogy a fiam szeméből egy könnycsepp hullott ki, mely szorosan összecsukott szemhéja közül préselődött ki. Odamentem, hogy átkaroljam, majd ezt mondta: »Ne, Anyu. Imádkozom.« Néhány perc múlva megkérdeztem: »Hogy viseled ezt, Adrian?« »Anyu, mindenféleképpen élni fogok, még ha meghalok is. És ha csak két hetem van hátra az életből, akkor élvezni akarom azt. Tehát, vidámnak kell lenned.«
Meg akarta látogatni az Őr Torony georgetowni (Kanada) fiókhivatalát. Meg is tette. Az egyik pajtásával úszott az ottani medencében. Elment a Blue Jays baseballcsapat egyik mérkőzésére, és lefényképeztette magát néhány játékossal. És ami a legfontosabb, szívében átadta magát Jehova Isten szolgálatára, és vízben való bemerítkezéssel szimbolizálni is kívánta ezt. Ekkorra az állapota rosszabbodott, újra a kórházban volt, és többé már nem tudta azt elhagyni. Így a nővérek kedvesen elrendezték neki, hogy használhassa a fizikoterápiás kezelőben az egyik rozsdamentes acélkádat. Szeptember 12-én keresztelkedett meg; majd másnap, szeptember 13-án elhunyt.
Az ő temetése volt a legnagyobb, ami a ravatalozóban valaha is volt — nővérek, orvosok, betegek szülei, osztálytársak, szomszédok, valamint sok szellemi testvére és testvérnője a gyülekezetéből és más gyülekezetekből. Mi, szülők azelőtt nem vettük észre mindazon csodálatos tulajdonságait, melyek nyilvánvalóvá váltak a fiunkban, ahogy kitartott sok próbáján át, vagy a kedvességet és komolyságot, amely fejlődő keresztény személyiségének volt a része. Az ihletett zsoltáros ezt mondta: »az Úrnak örökségei a fiak.« Kétségkívül az volt ő is, és örömmel nézünk elébe annak, hogy találkozzunk vele Jehova igazságos új világában, amelynek most már hamarosan meg kell valósulnia egy paradicsomi földön.” (Zsoltárok 127:3, Károli, 1868; Jakab 1:2, 3.)
Várjuk hát Jézusnak a János 5:28, 29-ben mondott ígéretének beteljesedését Adriannél is: „Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, a melyben mindazok, a kik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, és kijőnek; a kik a jót cselekedték, az élet feltámadására; a kik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.”
Azáltal, hogy visszautasította a vérátömlesztéseket, melyek elképzelhetőleg meghosszabbíthatták volna jelenlegi életét, Adrian Yeatts azon sok fiatal egyikének mutatkozott, akik első helyre teszik Istent.
--- o ---
Fiatalok, akiknek „rendkívüli erejük” van
FIATAL vagy. Csupán tizenkét éves. Van családod, akit szeretsz. Vannak iskolatársaid, akikben kedvedet leled. Részt veszel a vízpartokra és a hegyekbe tett kirándulásokon. Félelemmel vegyes tiszteletet érzel, amikor este a csillagokkal teli eget bámulod. Az egész életed előtted áll.
És akkor kiderül, hogy rákos betegséged van. Egy ilyen hír megrázkódtatás, amikor hatvanéves vagy. Teljes pusztulás pedig, ha tizenkét éves vagy.
Lenae Martinez
Így nézett ki a helyzet a tizenkét éves Lenae Martineznél. Az volt a reménye, hogy örökké él majd a paradicsomi földön. Ezt a reményét az a bibliai képzés erősítette meg, amelyet a szüleitől kapott, akik Jehova Tanúi. Nemde ő maga olvasta a Bibliában, hogy a föld örökre fennmarad, hogy örök lakhelyül lett teremtve, és hogy a szelídek öröklik azt örökre? (Prédikátor 1:4; Ésaiás 45:18; Máté 5:5).
Most a kaliforniai (USA) Fresnóban a Valley Children’s Hospitalban volt. Vesefertőződés gyanújával vették fel. A vizsgálatok azonban kimutatták, hogy leukémiája volt. Lenae kezelőorvosai úgy döntöttek, hogy kiszerelt vörösvérsejtek és vérlemezkék átömlesztését kell alkalmazni, és azonnal el kellene kezdeni a kemoterápiát.
Lenae elmondta, hogy nem akar vért vagy vérkészítményeket, és hogy úgy tanították, Isten megtiltja azt, ahogy a 3Mózes és a Cselekedetek bibliai könyve mutatja. „Mert tetszék a Szent Léleknek és nékünk, hogy semmi több teher ne vettessék ti reátok ezeken a szükséges dolgokon kívül, hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlvaholt állattól, és a paráznaságtól” (Cselekedetek 15:28, 29). A szülei támogatták ebben az álláspontban, de Lenae kihangsúlyozta, hogy ez az ő döntése és ez nagyon fontos számára.
Az orvosok számtalanszor beszéltek Lenae-vel és a szüleivel. Ennek ellenére egyik délután újra eljöttek. Lenae ezzel a látogatással kapcsolatban ezt mondta: „Nagyon gyengének éreztem magam az összes fájdalomtól és sok vért hánytam. Ugyanazokat a kérdéseket tették fel, csak másképp. Újra elmondtam nekik: »Nem akarok vért vagy vérkészítményeket. Inkább elfogadnám a halált, ha szükséges, mint hogy megszegjem Jehova Istennek tett ígéretemet, hogy az akaratát cselekszem.«”
Lenae így folytatta: „Másnap reggel újra ott voltak. A vérlemezkék száma csökkenőben volt és még mindig magas volt a lázam. Észrevettem, hogy ez alkalommal az orvos jobban figyelt rám. Akkor is, ha nem tetszett nekik az álláspontom, bizony azt mondták, hogy nagyon érett tizenkét éves vagyok. Később a gyerekorvosom jött be és azt mondta, hogy sajnálja, de semmi más nem segítene, csak a kemoterápia és a vérátömlesztések. Elment és azt mondta, később visszajön.
Amikor elment, nagyon hevesen kezdtem sírni, mert egész életemben ő gondoskodott kezelésemről, és most úgy éreztem, mintha elárult volna. Amikor később bejött, elmondtam neki, hogy milyen érzéseket keltett bennem —, hogy mintha már többé nem is törődne velem. Ez meglepte őt és azt mondta, sajnálja. Nem szándékozott megbántani engem. Rám nézett és ezt mondta: »Hát, Lenae, ha ennek így kell lennie, akkor a mennyben fogunk találkozni.« Levette a szemüvegét és nagy könnyekkel a szemében azt mondta, hogy szeret engem és szélesre tárt karokkal átölelt. Megköszöntem neki és ezt mondtam: »Köszönöm. Én is szeretem magát, dr. Gillespie, de én azt remélem, hogy a paradicsomi földön fogok élni a feltámadáskor.«”
Akkor két orvos és egy ügyvéd jött és azt mondták Lenae szüleinek, hogy egyedül szeretnének vele beszélni, majd megkérték a szülőket, hogy hagyják el a szobát, amit ők meg is tettek. Ezen beszélgetés alatt az orvosok végig nagyon tapintatosak és kedvesek voltak, valamint hatást gyakorolt rájuk Lenae világos beszédmódja, illetve mély meggyőződése.
Amikor egyedül voltak vele, megmondták neki, hogy meg fog halni a leukémiában, majd így szóltak: „De a vérátömlesztések meghosszabbítják az életedet. Ha visszautasítod a vért, néhány napon belül meg fogsz halni.”
„Ha elfogadom a vért — kérdezte Lenae —, mennyivel fogja meghosszabbítani az életemet?”
„Körülbelül 3—6 hónappal” — válaszolták.
„Mit tudok csinálni hat hónap alatt?” — kérdezte.
„Megerősödsz. Sok mindent megtehetsz. Meglátogathatod a Disney World-öt. Sok más helyet is megnézhetsz.”
Lenae röviden elgondolkozott, majd ezt válaszolta: „Egész életemben Jehovát szolgáltam, tizenkét évig. Örök életet ígért a Paradicsomban, ha engedelmeskedem neki. Nem fogok most elfordulni tőle hat hónapi életért. Halálomig hűséges akarok maradni hozzá. Tudom, hogy akkor a kellő időben feltámaszt majd a halálból és örök életet ad. Akkor pedig rengeteg időm lesz mindarra, amit meg szeretnék tenni.”
Ez láthatóan hatást gyakorolt az orvosokra és az ügyvédre. Megdicsérték őt, kimentek és megmondták a szüleinek, hogy úgy gondolkodik és úgy beszél, mint egy felnőtt és képes önálló döntéseket hozni. Javasolták a Valley Children’s Hospital etikai bizottságának, hogy tekintsék Lenae-t érett kiskorúnak. Ez a bizottság, amely orvosokból és más egészségügyi szakértőkből áll, a Fresnói Állami Egyetem etikai professzorával együtt olyan döntést hozott, amely megengedte Lenae-nek, hogy önálló döntéseket hozzon az orvosi kezelésére vonatkozóan. Érett kiskorúnak tekintették Lenae-t. Nem kértek bírósági végzést.
Egy hosszú, nehéz éjszaka után 1993. szeptember 22-én, reggel fél hétkor Lenae halálalvásba merült édesanyja karjaiban. Azon éjszaka méltósága és nyugodtsága bevésődött a jelenlévők elméjébe. 482-en vettek részt a búcsúztatáson, beleértve orvosokat, nővéreket és tanárokat, akikre hatást gyakorolt Lenae hite és feddhetetlensége.
Lenae szülei és barátai mély hálát éreztek, hogy az orvosok, a nővérek és a Valley Children’s Hospital ügyintézői olyan figyelmesek voltak e kiskorú érettségének felismerésében, és hogy nem volt szükség bírósági ügyre ahhoz, hogy ezt eldöntsék.
--- o ---
Crystal Moore
A tizenhét éves Crystal Moore-nak nem szenteltek ilyen figyelmességet, amikor felvették a New York-i Columbia Presbiteriánus Orvosi Központba. Fekélyes vastagbélgyulladásban szenvedett. A kórházba való felvételkor Crystal a szüleivel együtt ismételten kihangsúlyozta, hogy visszautasítja a vér elfogadását. Nem akart meghalni; inkább olyan orvosi kezelést akart, amely megegyezik a Biblia azon parancsával, hogy tartózkodjon a vértől (Cselekedetek 15:28, 29).
A Crystalról gondoskodó orvosi csoport bizonyos volt afelől, hogy az állapota megköveteli a vérátömlesztést. Az egyik orvos kertelés nélkül kijelentette: „Ha Crystal nem kap vérátömlesztést június 15-ig, csütörtökig, akkor péntekre, június 16-ra halott lesz!” Június 16-án Crystal nem volt halott, a kórház pedig New York állam Legfelsőbb Bíróságához fordult, hogy megszerezze az engedélyt ahhoz, hogy ráerőszakolják a vérátömlesztéseket.
A tárgyaláson, melyet aznap reggel sebtében hívtak össze a kórházban, az egyik orvos arról tanúskodott, hogy Crystalnak azonnal szüksége van két egység vérre és még legalább tíz további egységre lehet szüksége. Majd a továbbiakban kijelentette, hogy ha Crystal megpróbálna ellenállni a vérátömlesztéseknek, akkor ő csukló- és lábszorítóval odakötözné őt az ágyhoz, hogy elvégezze az eljárást. Crystal elmondta az orvosoknak, hogy „sikítana és torkaszakadtából kiabálna”, ha megkísérelnének vérátömlesztést alkalmazni nála, és Jehova Tanúja lévén minden kierőszakolt véradást ugyanolyan undorítónak tart, mint a nemi erőszakot.
A kihallgatáson az ügyvédje ismételt kérése ellenére megtagadták Crystaltól a lehetőséget, hogy a saját érdekében beszéljen a bíróság előtt és kinyilvánítsa döntéshozó képességét. Jóllehet Crystal éppen azelőtt kapta meg a Kiváló Fiatalok Programjának díját a középiskolában elért kitűnő tanulmányi eredményének és vezetésének elismeréseként, a büntetőbírónő megtagadta az engedélyt, hogy a jegyzőkönyvbe vegyék a tanúvallomását arról, hogy visszautasítja a vért. Ez egyenlő volt Crystal jogainak megsértésével az általános jogszolgáltatást, a testi önrendelkezési jogot, a személyes szférát és a vallásszabadságot illetően.
Bár az elsőfokú bíróság nem engedte meg, hogy Crystal tanúvallomását jegyzőkönyvbe vegyék, a bíróság azonban látogatást tett Crystalnál, amikor ő körülbelül húsz percig egyedül volt a szobájában. A látogatás után a büntetőbírónő azt mondta, hogy Crystal „nyilvánvalóan nagyon intelligens” és „nagyon világosan tud beszélni”, majd elmagyarázta, hogy Crystal „minden bizonnyal józan értelmű” és „képes teljes mértékben kifejezni magát”. Ezen észrevételek ellenére az elsőfokú bíróság hajthatatlanul megtagadta annak a lehetőségnek az engedélyezését, hogy Crystal döntsön saját orvosi kezelése felől.
Június 18-án, vasárnap reggel Crystalnak sürgősségi sebészetre volt szüksége, amelyhez ő hozzájárult, de továbbra is visszautasította a vért. Az egész eljárás során mindössze 50—100 centiliter vérvesztesége volt. Az orvosok mégis azt állították, hogy szükség lehet egy műtét utáni vérátömlesztésre is. Egy másik orvos tanúsította, hogy nincs szükség vérátömlesztésre. Az elmúlt tizenhárom év alatt rutinosan kezelte a hasonló eseteket vér nélkül, és egyszer sem volt szükség utólagos vérátömlesztésre.
1989. június 22-én az elsőfokú bíróság Crystal átmeneti felügyeletét a kórház kezébe adta abból a célból, hogy vérátömlesztést adjon, de csak akkor, ha „szükséges megvédeni és megmenteni az életét”. Ez a védelem megszűnt, amikor Crystalt hazaküldték a kórházból. Crystalnak soha nem volt szüksége vérre, és nem is adtak neki, de felháborító látni, ahogy a bíróság Crystallal bánt.
Mióta Crystalt hazaküldték a kórházból, kitüntetéssel fejezte be a középiskolát. Röviddel ezután Jehova Tanúi teljes idejű szolgája lett. Jehova Tanúi Jersey City Kongresszusi-termének túravezetője lett, és önként jelentkezett egy olyan brigádba, amely Királyság-termeket épít és alakít át.
Pedig a Columbia Presbiteriánus Orvosi Központ orvosai azt mondták, hogy ha június 15-én nem kap vérátömlesztést, június 16-ra halott lesz, valamint ha ellenáll a vérátömlesztésnek, csukló- és lábszorítóval lekötözik őt. Amikor azok az orvosok, akik bírósági végzést akarnak a vér beadására, kirívóan azt állítják, hogy amennyiben a bíró nem alkalmazkodik ehhez azon nyomban, akkor a beteg meg fog halni — emlékezzenek Crystal Moore esetére.
--- o ---
Lisa Kosack
Lisa első éjszakája a Torontói Beteg Gyermekek Kórházában rosszabb volt, mint egy rémálom. Délután négy órakor jelentkezett be és azonnal egy sor vizsgálatnak vetették alá. Egészen este negyed tizenkettőig nem került a kórtermébe. Éjfélkor — nos, hadd mondja el Lisa, mi történt. „Éjfélkor bejött egy nővér és így szólt: »Egy kis vért kell adnom neked.« Elkiáltottam magam: »Én nem kaphatok vért, mert Jehova Tanúja vagyok! Remélem tudja ezt! Remélem, tudja ezt!« »Hát, igen, tudom.« — mondta, majd azonnal kirántotta a braunült a vénámból és újra beledöfte, hogy vért adjon. Sírtam és hisztérikus lettem.”
Micsoda szívtelen és kegyetlen bánásmód, mellyel egy beteg, ijedt, tizenkét éves kislányt sújtottak az éjszaka kellős közepén, szokatlan körülmények között! Lisa szülei abban a reményben vitték őt a Torontói Beteg Gyermekek Kórházába, hogy kedves és együttműködő orvosokat találnak. Ehelyett a kislányukat szívet tépő éjféli vérátömlesztésnek vetették alá, mind Lisa, mind a szülei álláspontja ellenére, mely szerint a vér és a vérkészítmények Isten törvényének megszegése és nem szabad használni (Cselekedetek 15:28, 29).
Másnap reggel a kórház bírósági végzést kért a vérátömlesztések beadására. A tárgyalás öt napig tartott, David R. Main bíró elnökletével. Egy kórteremben tartották, mind az öt napon Lisa jelenlétében. Lisának akut mieloid leukémiája volt, amely általában végzetes állapot, bár az orvosok tanúsították, hogy 30 százalék a gyógyulás aránya. Többszörös vérátömlesztést és intenzív kemoterápiát rendeltek el — amely rendkívüli fájdalmakat és legyengítő mellékhatásokat magában foglaló kezelés.
A tárgyalás negyedik napján Lisa tanúvallomást tett. Az egyik feltett kérdés az volt, hogy milyen érzéseket keltett benne a kierőszakolt éjféli vérátömlesztés. Elmondta, hogy azt az érzést keltette benne, mintha egy kutya lenne, akit kísérlethez használnak, hogy úgy érzi, mintha megerőszakolták volna, és hogy kiskorú lévén egyesek azt hiszik, hogy bármit megtehetnek vele. Gyűlöletet érzett, amikor látta másvalakinek a vérét beáramlani a testébe, és azon tűnődött, vajon elkapja-e ettől az AIDS-et vagy a hepatitiszt vagy valamilyen más fertőző betegséget. Legfőképpen pedig attól félt, hogy Jehova mit fog gondolni arról, hogy megszegi a törvényét, amely az ellen szól, hogy valaki befogadja másnak a vérét a saját testébe. Elmondta, hogy ha valamikor újra megtörténne, „küzdene ellene és felrúgná az infúziós állványt és kitépné a braunült a karjából, akárhogy fájna is, és lyukakat szúrna a vértasakba”.
Az ügyvédnője megkérdezte: „Milyen érzés neked, hogy a Gyermekek Segélytársulata azt kéri, hogy a felügyeletet vegyék el a szüleidtől és adják nekik?”
„Hát, ez nagyon, de nagyon felmérgesít; úgy érzem, hogy kegyetlenek, mert a szüleim soha nem vertek meg engem, szeretnek és én is szeretem őket, és bármikor streptococcusos torokgyulladástól vagy megfázásoktól vagy bármitől beteg voltam, ők gondoskodtak rólam. Az egész életük körém összpontosult; és most csak azért mert nem értenek egyet, jön valaki, és elválaszt a szüleimtől, szerintem nagyon, de nagyon alávaló dolog, és nagyon felzaklat.”
„Meg akarsz halni?”
„Nem, nem hiszem, hogy bárki is meg akar halni, de ha meghalok, nem ijedek meg, mert tudom, hogy van reményem a paradicsomi földön való örökké tartó életre.”
Kevés szem maradt szárazon, ahogy Lisa bátran beszélt közelgő haláláról, Jehovába vetett hitéről és arról az elhatározásáról, hogy engedelmes marad a vér szentségére vonatkozó törvényének.
„Lisa — folytatta az ügyvédnője —, számítana neked valamit, ha megtudnád, hogy a bíróság utasít a vérátömlesztés elfogadására?”
„Nem, mert akkor is hűséges maradok az Istenemhez és hallgatok a parancsaira, mert Isten sokkal hatalmasabb, mint bármilyen bíróság, vagy bármilyen ember.”
„Lisa, milyen döntést szeretnél a bírótól ebben az ügyben?”
„Hát, a döntés, amit én szeretnék a bírótól ebben az ügyben az, hogy csak küldjenek vissza a szüleimhez, és hogy megint övék legyen a felügyeletem, hogy boldog lehessek, és hogy hazamehessek és boldog légkörben lehessek.”
Ez az, ami Main bíró döntése volt. Döntésének kivonata a következő:
„L. világosan és tárgyilagos módon elmondta ennek a bíróságnak, hogy ha bármilyen próbálkozás történne arra, hogy vérátömlesztést alkalmazzanak nála, minden erejével, amit csak össze tud szedni, küzdene azon vérátömlesztés ellen. Azt is elmondta — és én hiszek neki —, hogy sikítani és harcolni fog, és hogy kitépi a braunült a karjából, illetve meg fogja próbálni megsemmisíteni az ágya fölött lévő tasakban a vért. Elutasítok minden olyan végzést, amely ezen megpróbáltatáson vinné keresztül ezt a gyermeket.”
Az éjféli kierőszakolt vérátömlesztést illetően ezt mondta:
„Azt kell megállapítanom, hogy a 15.(1) par. értelmében vallása és kora alapján hátrányos megkülönböztetésben részesítették. Ilyen körülmények között, miközben vérátömlesztést kapott, személyes biztonságának jogát a 7. par. értelmében megsértették.”
Érdekes saját benyomása Lisáról:
„L. szép, rendkívül intelligens, világosan beszélni tudó, udvarias, érzékeny és ami a legfontosabb, bátor személy. Bölcsességgel és érettséggel rendelkezik, mely jóval túlszárnyalja éveit, és szerintem méltán állíthatjuk, hogy minden pozitív vonása megvan, amelyet bármelyik szülő szeretne a gyermekében. Jól átgondolt, szilárd és világos vallási nézete van. Véleményem szerint bármilyen forrásból jöjjön is, nincs annyi tanács— sem a szüleitől, illetve bárki mástól jövő nyomás, beleértve ennek a bíróságnak a végzését is —, amely megingathatná vagy megváltoztathatná vallási nézeteit. Úgy vélem, hogy L. K.-nak meg kell adni a lehetőséget, hogy méltósággal és elmebeli békével küzdjön meg ezzel a betegséggel.”
„A kérelmet elutasítom.”
Lisa és a szülei aznap elhagyták a kórházat. Lisa valóban méltósággal és elmebeli békével küzdött meg a betegségével. Békésen halt meg otthon, édesanyja és édesapja szerető karjaiban. Azzal, amit tett, csatlakozott Jehova sok más fiatal Tanújának soraihoz, akik első helyre teszik Istent. Ennek eredményeként velük együtt örvendeni fog Jézus ígérete beteljesedésének: „a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt” (Máté 10:39).
--- o ---
Ernestine Gregory
Ernestine-nél tizenhét éves korában diagnosztizálták, hogy leukémiában szenved. Mikor felvették a kórházba, megtagadta azon vérkészítmények alkalmazásához a hozzájárulást, melyeket az orvosok be akartak adni, hogy támogassák a kemoterápiát. Amiért Ernestine megtagadta ezt és az édesanyja támogatta a vér nélküli kezelésre vonatkozó választását, a kórház jelentette a dolgot a chicagói (USA, Illinois) szociálpolitikai felelősöknek, akik erre a vér használatát illetően bírósági végzést kértek. Megszervezték a kihallgatást, amely során az elsőfokú bíróság meghallgatta Ernestine, egy orvostudomány doktora, egy pszichiáter és egy ügyvéd, valamint más érintett emberek tanúvallomását.
Ernestine elmondta az orvosának, hogy nem akar vért. Azt, hogy ez az ő saját, személyes döntése, amely a Biblia olvasásán alapul. Azt, hogy az akaratával ellentétes, bírósági végzés utasította vérátömlesztés is éppúgy tiszteletlenség Isten törvénye iránt és Ernestine szemében helytelen, függetlenül a törvényszéki hatóságtól. Azt, hogy ő nem ellenzi az orvosi kezelést és nem akar meghalni. Azt, hogy a döntése nem halál utáni vágy, nem öngyilkosság; de nem fél a haláltól.
Dr. Stanley Yachnin tanúsította, hogy „benyomást tett rá Ernestine érettsége és józansága”, valamint vallási nézeteinek őszintesége. Azt is mondta, hogy Ernestine megértette betegsége jellegét és következményeit. Felfogóképessége miatt dr. Yachnin nem látta szükségét annak, hogy pszichiátert vagy pszichológust hívjanak.
Ennek ellenére hívtak egyet, dr. Ner Littner pszichiátert, aki miután beszélt Ernestine-nel, azon a véleményen volt, hogy olyan érettséggel rendelkezik, mint egy 18—21 év közötti személy. Azt állította, hogy Ernestine bizonyságot tett arról, hogy megérti annak jelentőségét, ha elfogadja a vérátömlesztést vagy ha nem. Azt állította, hogy a kislány vállalta ezt, nem azért, mert másvalaki irányítása alatt volt, hanem mert ő maga hitte ezt. Dr. Littner azt mondta, hogy meg kellene engedni Ernestine-nek, hogy önálló döntést hozzon ebben a dologban.
Jane McAtee, a kórház ügyvédnője arról tanúskodott, hogy miután beszélgetett Ernestine-nel, úgy véli Ernestine megértette a betegsége jellegét, és hogy „úgy tűnt, teljes mértékben képes megérteni, mit jelent a döntése, valamint vállalni annak következményeit”.
A bíróságra is nagy hatást gyakorolt Ernestine tanúvallomása. A bíróság úgy találta, hogy Ernestine érett tizenhét éves, hogy Ernestine függetlenül hozta a döntését, és hogy megértette azt a szörnyű helyzetet, amelyben volt. Ennek ellenére, bár kinyilvánította, hogy érett fiatal nő, aki képes tájékozott, intelligens, gyógykezelésre vonatkozó döntést hozni saját maga számára, amely megegyezik mélyen táplált értékeivel és meggyőződéseivel, az elsőfokú bíróság — elképesztő módon — kiadta az engedélyt a vérátömlesztésekre.
Az elsőfokú bíróság végzését először az Illinois Fellebbviteli Bíróságon fellebbezték meg. A 2:1 arányú döntés során a Fellebbviteli Bíróság úgy vélte, hogy Ernestine-t nem lehet akarata ellenére arra kényszeríteni, hogy vesse alá magát a vérátömlesztéseknek. A bíróság azzal érvelt, hogy Ernestine szabad vallásgyakorlati joga, amely az Első Kiegészítésen alapszik, párosulva a személyes szférára vonatkozó alkotmányos joggal, megvédte azon jogát, hogy mint érett kiskorú, vallási okokból megtagadhassa a vérátömlesztést.
A gyermek-szociálpolitikai felelősök ezután megfellebbezték a Fellebbviteli Bíróság döntését Illinois Legfelsőbb Bíróságánál. Illinois Legfelsőbb Bírósága jóváhagyta a döntést, kimondva, hogy akkor is, ha Ernestine kiskorú, joga van megtagadni olyan orvosi kezelést, amely kifogásolható számára. Ez a legfelsőbb bíróság a testi önrendelkezés common law jogára és az érett kiskorúakra vonatkozó szabályra alapozta a döntését. Az illinois-i érett kiskorúak esetében alkalmazandó szabályt a következő kijelentésben így foglalta össze Illinois Legfelsőbb Bírósága:
„Ha a bizonyíték nyilvánvaló és meggyőző, hogy a kiskorú elég érett ahhoz, hogy helyesen ítélje meg tetteinek következményeit, és hogy a kiskorú elég érett ahhoz, hogy felnőtthöz illő ítélőképességet gyakoroljon, akkor az érett kiskorúakra vonatkozó tétel common law jogot nyújt neki, hogy hozzájáruljon vagy elutasítson bizonyos orvosi kezelést.”
Ernestine nem részesült kemoterápiában vagy vérátömlesztésben, mégsem halt meg leukémiában, ahogy az orvosok elhitették a bírósággal, hogy meg fog halni. Ernestine szilárdan megállt és első helyre tette Istent, ahogy a korábban említett fiatalok is. Mindegyikük „rendkívüli erőt” kapott (2Korinthus 4:7, Újfordítású revideált Biblia).